Óceánok és tengerek

A tengereknek Földünk geológiai átalakulásában igen nagy szerepe van. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a földfelszín 71%-át tengerek borítják. Ennek ellenére az óceánok és tengerek teljes dimenziójukban, tulajdonképpen még 125 évvel ezelőtt is gyakorlatilag ismeretlenek voltak. Csupán a parti övezetben ismerték a tengerjárást és a hullámok erejét. A mélyebben fekvő tengerfenékről alig tudtak valamit.

Először a brit haditengerészet küldött 1872-ben egy négy hónapos expedíciót a Föld óceánjainak kutatására. Ennek során fedezték fel az egyik leghosszabb és legmagasabb hegységet a tenger színe alatt, az úgynevezett közép atlanti hátságot. Ezen kívül a tenger fenekén még mélyebben fekvő síkságokat, dombvidékeket, tengeralatti vulkánokat és nagyon mély árkokat is. Az azonban csupán a múlt század 60-as éveinek elején derült ki, hogy a lemeztektonikai folyamatok döntően hozzájárultak az óceánok fenekének változatos felépítéséhez.

Ma számos olyan kutatási program létezik, amely ezeknek a szerkezeteknek a kialakulásával foglalkozik. Távirányított búvárhajókkal kőzet és üledék mintákat hoznak fel az óceánok fenekéről. Visszhangos mélységmérők segítségével hanghullámokat küldenek a tengerfenék, amelyek onnan visszaverődnek. Így lehet a tenger mélységét egy adott helyen megállapítani. A hanghullámokkal a tengerfenék felületét is le lehet tapogatni és ezáltal megrajzolható a domborzati profilja. Más műszerekkel a hőmérsékleti viszonyokat és a mágneses tulajdonságokat tanulmányozzák.

A Föld valamennyi óceánjában hatalmas felszíni áramlatok mozognak, amelyek befolyásolják a kontinensek éghajlatát. Ezekkel a sokkal lassabb mélytengeri áramlatok is kapcsolatban állnak. A körforgásban lévő víztömegekben folyamatos a tápanyagok, az energia szedimentek közötti csere. A hullámmozgások, a tengerszint ingadozása, koptatás, mállás valamint a vulkánok tevékenysége és tektonikai folyamatok a földtörténet során egy igen változatos óceáni tájat hoztak létre.

Ha metszetben nézzük a tenger fenekét, akkor meglehetősen változatos képet kapunk. Ezt az Atlanti-óceán fenekének példáján mutatjuk be. A partvonaltól kiindulva 51 – 200 méter mélységben találjuk a kontinentális talapzatot. (self) Ha ezt a felületet kb. 100 km-ig követjük, elérjük a kontinentális talapzat szélét. Innen egy meredek kontinentális lejtő vezet a mélybe. Itt eróziós árkok, tengerlatti szakadékok, és völgyek tarkítják a képet. Ezt követi a kontinentális emelkedő, amely több száz kilométer után a mélytengeri síkságba megy át. Itt elsüllyedt, általában már kialudt vulkánokat találunk. Ezeknek az úgynevezett mélytengeri hegységeknek egy része sziget formájában kiemelkedik a vízből. Ehhez a területhez kapcsolódva a hegység-domborzat egyre meredekebb lesz, egészen az atlanti hátságig.

Kellemes olvasgatást és jó szórakozást kívánok!