„Azt hiszem, nem azért szeretjük az állatokat, mert nagyobb szeretetet kapunk tőlük, ez legföljebb tovább táplálja érzelmeinket. Nem is csak gyöngébb iránti szánalomból: egyébként is az ember ma hogy merhetne szánalomról beszélni, ha széttekint a világ vérző térképén? Háláról még kevésbé, noha az állatoki felbecsülhetetlen szolgálatokat tettek az embernek a történelem során. Gondolom ne is keresgéljünk tovább a sok számba vehető, racionálisok között, mert ezek alatt, nagyobb mélységben működik az érvényes válasz: az állat – s a növény – az utolsó kapocs, mely az embert a természethez fűzi. Az eleven világhoz, melybe kérve-kéretlenül beleszületett, s amely a keze nyomán lassan felismerhetetlenné torzul. Az állat szeretete: jelképes tiszteletünk az élet iránt” – vallotta Déry Tibor állatokról szóló egyik írásában (Szótlan barátaink, Natura, 1971)
Konrad Lorenz Nobel-díjas kutató az állattartás lehetséges buktatóira is felhívja a figyelmet. A Salamon király gyűrűje c. könyvében (Gondolat, 1976) így kezdi az Állatok, károk, bosszúságok c. fejezetet: „Hogy miért mesélek mindjárt az elején az állatokkal való együttélés árnyoldalairól? Mert annak mértéke, hogy ki mennyire kész elviselni ezeket a nehézségeket, ki mekkora áldozatra hajlandó, egyúttal mértéke annak is, hogy mennyire szereti az állatokat.” Persze nem mindegyik állat szeretőifjú fogja oly fékezhetetlen kíváncsisággal belevetni magát az állattartásba, mint Lorenz. Bizonyára szülei sem lennének olyan türelmesek és megértőek, mint az altenbergi diák szülei voltak, amikor a csemetéjük házi állatkertjének lakóitól elszenvedett károkat felfedezték. Sok állatfajt – például az ifjú Lorenz majmát – ma már nem is gondozhatná a lakásban.
-Miért ne tarthatnék majmot odahaza?- verhetné fel erre bármelyik ifjú olvasom. Ma már veszélyeztetett vadon élő állatfajokat szigorú törvények védik. Lorenz ifjúkorában még nem volt nemzetközi állatvédelmi megállapodás a majmok, ritka vadmacskafélék, trópusi madárritkaságok és hüllők fogságában való tartásáról. Azóta Magyarország is csatlakozott a ritka díszállatok kereskedelmét tiltó washingtoni egyezményhez, s így most már csak állatkertek szerezhetik be – egyre korlátozottabban – ezeket a kipusztulástól megmenti kívánt állatfajokat. A fogságban való tartás tilalma, illetve engedélyhez kötöttsége vonatkozik az 1982-benm hozott új természetvédelmi törvényünkben felsorolt valamennyi védett állatfajra, így az emlősök közül a korábban odahaza is gyakran tartott sünre, mókusra, pelékre, az azelőtt kalitkában gondozott erdei énekes madarakra (szinte valamennyi hazai madárra) a kétéltűek mindegyik hazai képviselőjére, (tehát a gőtékre, békákra egyaránt), ugyancsak az összes nálunk előforduló hüllőre) vagyis valamennyi kígyó és gyíkfajra, valamint a mocsári teknősre). A halak közül védett az apró termeténél fogva szobai akváriumba is alkalmas lápi póc, valamennyi csíkfajunk, a fehér foltú küllő és a selymes durbincs. Ezeket a védett fajokat természetesen állatkereskedéseink sem árusíthatják.
-Hát akkor mi az, amit tarthatunk, amit mi figyelhetünk meg odahaza?-kérdezheti az olvasó
No, azért az állatkedvelők szenvedélye számára még sok érdekes, szeretetre méltó, sok lebilincselő megfigyelést nyújtó állat kedvenc marad, amelyeket nemzedékek hosszú sora óta fogságban is sikerrel tenyésztenek, vagy külön állattenyésztő telepeken szaporítva, onnan juttatnak el az állatkereskedőkhöz. Állományukat többnyire régóta már csakis az ember gondos tenyésztő munkáját tartja fenn. Persze egy lelkes ifjú természetbarát számára már az a sok különös megjelenésű és érdekes életmódot folytató, nem védett kis vízi szervezet (búvárpók, hidrák, tegzesek, víziskorpiók, tócsarák, stb..) is temérdek megfigyelni valót szolgáltat, amelyet például a haleledel gyűjtés közben a hálóba kerítve, kis befőttes üvegekbe helyezve tanulmányozhat otthon.
A legtöbb kisgyermek figyelmét megragadják az állatkereskedések kirakatának élő „játékszerei”. Az állatok megfelelő, rendszeres gondozására azonban csak bizonyos életkoron túl alkalmasak a gyerekek. (1.táblázat)
Szóljunk végül a nekünk kiszolgáltatott „szótlan barátként” vállalt felelősség kérdéséről. Aki érző, eleven állatot vesz magához, annak kötelessége azt a fogva tartás legmegfelelőbb feltételei közt életben tartani, nevelni, rendszeresen gondozni. Ha valami ezt megakadályozná, az állatot és a felszerelést ajándékozza oda ( ha tudja, adja el) olyan állatbarátnak, aki annak további gondozását örömmel vállalja. Ha azonban olyan értelmes, gazdájához ragaszkodó állatról van szó, mint amilyen a családi falkához tartozó kutya, ezt a megoldást is csak szükség esetén válasszuk.
Az, hogy ki milyen állatot szerez magának, több körülménytől is függhet. Így többek közt attól is, hogy ki mennyi fáradozást hajlandó naponta állat kedvencére szánni, vagy a lármás szobatárshoz kinek milyen jók vagy rosszak az idegei; ki meddig van távol az otthonától és így tovább. A sikeres állattartáshoz nem elég a puszta lelkesedésünk, az állat szerető szívünk, ha a kedvenc gondozásához szükséges alapismeretek már előre nem sajátítjuk el, hogy ezzel a kedvünket szegő bosszúságot, szomorú kudarcokat eleve elkerüljük. Ma már valamennyi állat tartó kedvtelés kinőtt a tudományos ismeretre fittyet hányó dilettánság korszakából.
Kívánok valamennyiüknek igaz szívből jó egészséget és szótlan barátaink szerezte megannyi szép élményt!
Állatkedvelők kézikönyve Lányi György
